Zsuzska is szerette

Zsuzska is járt a Caminon, sőt, mindenkit arra buzdít, hogy menjen el: "Gyertek, gyalogoljatok pár száz kilométert, és nagyon meg fogtok lepődni."

Remélem, ő is ír majd hosszabb beszámolót.

Fotó:
Reggel, indulásra készen - Najera

Itt állok

Tuesday, August 16, 2005 5:21 PM
Hivatalosan, papírral a kezemben, megáldva, zarándokként...

Vicces, megható érzés, még nem tudom egészen biztosan, milyen. Vicces, mert legyalogol az ember ennyi kilométert, majd sorba áll azért, hogy kapjon róla egy papírt. Nekem vegül azért lett, mert korán reggel érkeztem be, és így nem voltak előttem sokan, különben lehet, nem vártam volna két órát.

Megható, mert mégiscsak itt vagyunk annyian a városban, köszöngetünk egymásnak, és soha többet nem látjuk egymást. A többi meg majd otthon jön, gondolom.



Az utóbbi napokban jól megküzdöttem magammal, nekem a sejtelmes eukaliptusz erdőkben jöttek a gondolatok, érzések. Tegnap egy, ismét nagyon fárasztó nap után, öt kilométerre Compostelatól álltam meg, így ma reggel keveset kellett jönni. Szerencsére, mert délre nagyon megtelt.



Erre nem is lehet felkészülni: cirkusz az egész, emberhegyek, pfujj. A sok csend után.

Aztán két órát álltam a pályaudvaron, mert nem volt mar vonatjegy, így Madridot érintve jutok Barcelonaba.

Szóval megyek haza, itt a vége.

Köszönöm a leveleket, és majd mesélek.



Fotók:
Santiago de Compostela - katedrális részlet
Eukaliptusz-erdő
Nem túl vidáman
Itt a vége

Nesze neked bűnbocsánat!

Saturday, August 13, 2005 5:40 PM

Nos, a tegnapi km-fölösleg ma rendesen kijött rajtunk. Ráadásul muszáj volt korán indulni, mert ezek a napok rendesen a harcról szolnak, arról, ki fut hamarabb, ki ér korábban a következő varosba, ki kap helyet az albergebe. Mert persze magánalbergek vannak mindenhol, de itt már rendesen megkérik az árát, és valahol bennünk van, hogy mi rendesen gyalogoltunk majdnem 800 km-t, és akkor már a nekünk szánt szálláson aludnánk.



Különben Palas de Rei-ben vagyok, és még 64 km van hátra. Itt Galicíában fél kilométerenként vannak kövek, nagyon pontosan tudni, mennyi van még.
Különben tegnap este meg egy kisebb fajta fesztivált rendeztünk a szobában, mert mint kiderült, Martin nagyon kiakadt azon, hogy nem akartak helyet adni nekünk, és mindenkit felelősségre vont, hogy ki hány km-t tett meg, mekkora csomaggal. Aztán meg az is kiderült, hogy a cseh lány megfogadta Martin tanácsát, átvizsgálta a zsákja tartalmát: úgy döntött, hogy a neszesszere fölösleges, így csak a fogkeféjét és krémjét hagyta meg, a többit eldobta. Jól mulattunk, minden esetre eredménye lett: ma mindenki nagyon tisztelettudóan köszönt nekünk:)



Az út ma sem volt könnyű, bár csak 24 km-t mentünk: de folyamatosan hegy-völgyön keresztül. Így, az utolsó métereken is megdolgozunk a bűnbocsánatért, mert ennek az útnak ez a tétje.



Talán a leveleimen is érződik a fáradtság. Ez nagyon jóleső fáradtság, de kétségtelenül az. Ma mosógéppel mostam, így ismét erőre kapok, nem érzem magam annyira koszosnak. Ja, és volt melegvíz. Viszont már több időbe telik reggelente, azaz hajnalonta belegyúrni a hálózsákot a zsákjába, meg ilyenek. Szívesebben eszem bárokban. (Ja, és van néhány dolog, amit egy ideig nem szeretnék fogyasztani. Például a kakaó, vagy a különböző piskótaszerű sütemények, bagett. CSAK GYÜMÖLCSÖT akarok enni! Az persze itt is van, de csak attól nem volt elegendő erőm gyalogolni.)

Persze közben sokat segítenek a hegyek, én azoktól nagyon töltődöm. És a táj ma is gyönyörű volt. De a talpam annyira fáj, hogy minden lépést megérzek. A térdem is nehezebben járatódott ma be, de azért rendesen viselkedett. Ezekkel sem vagyok egyedül, az út velejárói.



Hát így járunk, mi vándorok. A városokon olyan immunisan megyünk át, szinte észre sem vesszük őket. Ennyi helyhez idő kell, amíg feldolgozom majd. Itt ott tartok, hogy ha megkérdik, hol aludtam a tegnap, nem tudom megmondani. Vagy aszerint osztályozzuk a helyeket, hogy hol, milyen körülmények között pihenhettünk. Részemről egy albergeben nem fizettem. Nem akartam megúszni, de ahhoz képest, hogy magán volt, és nagyon sok pénzbe került, koszos volt, mint a franc, és a zarándokok jogairól volt kiírva mindenfele vicces üzenet. Hát úgy gondoltam, ha már az ők hibájukból nem kértek pénzt, magamtól nem adok. Sőt, nesze neked bűnbocsánat, kénytelen voltam ellopni egy nagyon spéci, tradicionális zarándok-krémet is, most az gyógyítja a talpaim:)))



Szóval a kisördögöt innen sem tudták kiűzni annyi évszázadon át. Rajtunk múlik, hogy észre vesszük vagy sem, nekem aznap társammá szegődött. Az más kérdés, hogy büntetésből rossz hegyet másztam meg a városon belül, de mondtam már, a kilométerekkel nagyvonalúan bánunk. Mit számit egy-kettő pluszba!

csók mindenkinek



Fotók:
M a világ (egyik) tetején
GAlicíai házak
Ők a könnyebb utat választották
Martin kiakadt
Sajtelmes Galicía
Babérfa
Amikor ezt a lépcsőt megláttuk, kis híján sírva fakadtunk

Ez a vég:)

Friday, August 12, 2005 9:30 PM

Képzeljetek, sört iszom!

Ma már nem csak az én okoschságomon múlott, de minden esetre 40 km-t sikerült gyalogolnunk úgy, hogy ebből hatot tulajdonkeppen fölöslegesen. De már nagyvonalúak vagyunk, mi az nekünk. Amikor megérkeztünk Portomarinba, azt hittük, hogy meghalunk. Aszfalt volt az út nagy része, iszonyú fárasztó a lábnak. a térdem jelzett is, bár már régen tette. Amikor megérkeztünk, nem volt hely, de aztán a lengyel fiú elszámolt tízig, és közölte a hospitalerokkal, hogy a megszállt emberek többsége nem is igazi zarándok, mi meg ekkora út után halunk meg, és érdekes módon lett helyünk. Még nem zuhanyoztam, és azt beszéltük, lehet, nem is fogunk, mert így ijesztegetjük majd a többieket. Esetleg gyilkolunk:)))

Szóval túl a száz km-t jelző táblán...



Közben nagyon jó kis csapatok gyűltek össze. Három nappal korábban mindenfele náció próbált itatni az általa kedvelt pálinkával, amikor kiderült, hogy én inkább azt részesítem előnyben a sörrel szemben. Volt ott olasz, spanyol, lengyel, no meg magyar persze. Nagyon vicces, mert közülük egy csomó emberrel legalább tíz napja együtt gyalogolunk, de csak most kezdtünk el beszélgetni, illetve egyből mulatni. Mariannal, az újabb magyar lánnyal magyar dalokkal kápráztattuk el a közönségünket, természetesen nagyon hálásak voltak.

Most már ugyanis olyan sok az ál-zarándok, akik taxival vitetik a csomagjukat, és vidáman sétálgatnak, hogy mindenki ragaszkodik a régebbi (három-négynapos) ismerőseihez. Ráadásul aznap esett az eső, és felhőkben érkeztünk meg egy O Cebreiro nevű faluba.



Gyönyörű volt, misztikus, de muszáj volt melegedni. (Az esőnek is muszáj volt esnie, eloltotta az erdőtüzet. Ebből én nem láttam semmit, csak a feketeséget, meg a szagot éreztem. Borzasztó volt.) Ja, és pont úgy esett, hogy én nem áztam meg, a cipőm pedig nem ázott át! Aztán tegnap először az alternatív utat választottam, sok ilyen van, ezek általában szebbek, de hosszabbak is. Így csöppentem egy XVI században épült kolostorba, ott volt a szállás, Samos nevű településen. És este Közép-Európa gyűlt össze: lengyelek, csehek, magyarok. Nagyon jó volt, jó emberek. Ma is az út végén, azaz tíz km-rel a cél előtt találkoztunk, az utolsó lépéseket együtt tettük meg. Tudjátok milyen érzés, amikor fél ötkör az embernek meg tíz km-t kell gyalogolnia? Sz@r, nagyon sz@r. Főleg harminc után... A kolostor kicsit katonás volt, és miután az utóbbi időben többször is, amikor kiderült, hogy magyar vagyok, kevés ágyas szobában kaptam helyet, nehéz volt ismét száz emberrel együtt aludni. Itt meg hatkor felkapcsolták a villanyt, egy diktafonból katonás Caminos indulókat hallgattunk, fél hétkor áldás, aztán indulhattunk.



Különben most mindenki tervezi a megérkezést, amikor másnap nem kell felkelni ötkor, és este mulathatunk akármeddig. A két héttel korábbi városokról úgy beszélünk, mintha a tíz évvel ezelőtti csínytevéseinkről mesélnénk. Mindenki nevetve meséli, hány kilós volt a zsákja. Martin, a lengyel fiú például tíz kiló könyvvel indult, mert azt hitte, hogy sok csendes órája lesz, amikor majd olvashat. Hát elég hamar feladta postán... Ditta, a cseh lány, aki csak Leonban kezdett, 14 kilós zsákot cipel magával.



Galicía gyönyörű, ezt továbbra is fenntartom, de egészen más, mint az út eddigi része. Több szempontból is. Egyrészt a falvak hegyi faluk, ezért értelemszerűen sokszor tehén meg kecske sz@rban tapicskolunk, egyeseknek ez szokatlan. Aztán itt vannak az ál-peregrinok, lásd feljebb. Aztan drágább is, bár az albergek ingyenesek. Ez a része a Caminonak a 21. századról szól, arról, hogyan viseljük el társainkat.



Toleranciát, alázatot türelmet kíván tőlünk. Mert persze türelmetlen az ember.
Például a kézzel mosást ilyen formán unom, azt, hogy sokszor az alig csepegő csapban kell tisztálni. de muszáj. Azt is, hogy az albergek koszosabbak, de erthető, naponta 100 ember után nem lehet mosni. Az utolsó előtti állomás 800 embert bír fogadni! Oda már csak azért is bemegyek, mert azt nem lehet kihagyni. És a tervekkel ellentétben nem hétfőn, hanem kedden érek be. Így nem megyek óceánhoz, majd legközelebb. Most úgy néz ki, hogy ez a társaság együtt érkezik majd meg, az jó lenne. Arról beszélgetünk, hogyan élünk majd ezután nagyvarosban, hogy itt milyen jó, hogy az ember kinyílhat, hogy nem kell titkolózni, játszmákat játszani. Én is arról elmélkedtem valamelyik nap, hogy mióta eljöttem, nem kellett magyarázkodnom, nem értették félre, amit mondani akartam.(Vagy ezt már írtam?)



Szóval nagyon vidáman továbbra is, bár kissé meggyötörten. Mert miután megszokták a lábaim, hogy viszonylag egyenletes terepen kell vigyenek, belejöttek, és a napi 22-25 km-t meg sem érezték. Erre következtek a hegyek, és napok óta minimum 500 méteres szintkülönbséget mászunk és ereszkedünk.



köszönöm az üzeneteket, nagyon aranyosak vagytok. Nem tudom, legközelebb mikor írok, minden esetre már egy hét sincs hátra.

Csók mindenkinek

Fotók:
Már csak 100 km
O Cebreiro - mindenki iszik és itat
O Cebreiro - érkeznek a zarándokok
Samos - a zarándokszállás is ebben van
Galicía - gyönyörű
Hajnali készülődés
Galicía
Pihenő zarándok kelékekkel: fásli, sör, kenyér, bicska

A templomosok és én

Tuesday, August 09, 2005 1:19 PM

Hát ez is sikerült. Most éppen internethez jutnom:) Szóval két nappal és ötven km-rel korábban valami hajtott előre. El akartam dobni a kövemet, hogy a lelki terheim jó részétől is megszabaduljak. Legalább is a zarándok-legendák szerint. És emiatt mentem - mentem, nem álltam meg a többiekkel. Felmásztam 1500 méterre, aztán tovább az albergeig. És csoda történet: a középkorba meneteltem bele. Mint kesőbb kiderült, 1180-ban már lejegyezték, hogy itt (Manjarin) alberge volt. Csak akkor még település is körülötte, most csak romok.

Amikor megérkeztem, már voltak vagy hatan, mint kesőbb kiderült, csak egy volt zarándok, a többi hospitalero. Furcsa emberek, de nagyon kedvesek. Amikor pecsételtettem, kérdeztek, hogy eszem-e velük.



Mondtam nem, mert nem vagyok éhes. Aztán megmutatták az alberget: hát, se villany, se semmi,. csak egy kőház, benne hat matrac, kézzel megszámozva. A hely, ahol voltunk egyébként, szintén tákolt: mindenfele cuccból. (Igazából nem tudom rendesen leírni, majd mutatom a fotókat.) Vicces díszítőelemek: páncélsisak, kardok, meg hasonlók, zászlók. Aztán mégis ettem velük, mert hihetetlen jó illata volt a tortillanak, közben újabb zarándokok érkeztek.



Egy magyar lány is. (És érdekes módon, aznap egy cseh csapat szállt meg ott, mi ketten, egy spanyol meg két nemet. Mindenki más elszaladt.) Víz sem volt, csak egy csorgó, amibe dugó volt, hogy ne pazaroljak a vizet, WC persze nem, csak fabudi, és vicces, "fűre sz@rni tilos" rajzok, a nagy puszta közepén. Aztán vacsorát is kaptunk, de közben jöttek-mentek emberek, kardokat nézegettek, meg templomos zászlókat hoztak-vittek. Aztán vacsora után kezdtek el sürögni-forogni, és egyszer csak egy templomos szertartás közepében találtuk magunkat. Mivel ezek az emberek nagyon komolyan csinálták, meg nevetni sem lehett. Nagyon érdekes volt, amint ott mondogattam utánuk a szöveget, kezemmel a szívemen, miközben ők sírtak mellettem. És ott élnek, tulajdonkeppen mindenük megvan, ami kell nekik, nagyon tiszták, csak éppenséggel középkori szinten. Én örültem, hogy rátaláltam erre a helyre.

Most Villafrancaban, tegnap Ponferradaban. Ott nagy alberge, különben is sűrűsödnek az emberek. De mikor meghallották, hogy magyar vagyok, nem a száz ágyas szobában kaptam ágyat, hanem a három négyágyas közül az egyikben. Ha otthon bárki lány nem érzi jól magát a bőrében, jöjjön ide kis önbizalomért. Nem tudom pontosan, milyen hír keringhet a világban a magyar nőkről, de az biztos, hogy mindenkinek csillog a szeme, amint meghallja, honnan jöttem.



Ma délelőtt fél 11-kor, 15 km után valahol polipot ettem egy kocsmában a helyi arcokkal, és borozgattam, mert szerintük csak együtt érdemes fogyasztani a kettőt. Most meg egy gyönyörű magán-albergeben vagyok, és lecsaptam a gépre.

A táj gyönyörű, a hegyek... és most át kell adnom a gépet, majd később meg lehet, ide pofátlankodom. csók mindenkinek.



Ti számoljatok a kilométereimet? Nagyon fogynak...

Fotók:
A vaskereszt
Ebéd
Manjarin, háttérben a szállás épülete
Helyi arcok
Így főzik, pirosparikával megszórva tálalják

Papageno után rohanva

Saturday, August 06, 2005 7:28 PM

Meghalok. Kb öt km-t futkostam ma Astorgában, egy, leginkább Papagenora emlékeztető embert követve. Kalapjában az elmaradhatatlan madártollak, színesben felöltözve. Szerintem ez élteti, hogy peregrinokat és peregrinakat visz körbe a városban.

Szóval az történt, hogy elindultam a szieszta közepén várost nézni. Gaudit csodáltam kívülről, sétáltam, és élvezkedtem. Aztán kinyitották a püspöki palotát, bementem, és olyan történt velem, amin épületben még soha. Most már egészen biztos, hogy Gaudi nem emberből volt. Lélegzetállító épület, elvarázsolt palota. Pehelykönnyű, miközben kőből készült. Egy órát keringtem benne, és bizsergett mindenem. (Olyan volt, mint az a három színházi előadás, amiért megérte elvégeznem az egyetemet.)



Aztán kijöttem, és megtalált magának ez az ember, és ettől kezdve nem volt megállás. Mondjuk kétségtelen, mindent láttam, annyit, amennyit ma senki a mintegy kétszáz zarándok és ki tudja hány turista közül.



Rohant előttem, én meg astorgai költők házát néztem, különböző múzeumokat, térdepeltem, hasaltam a járdán és tenyérnyi ablakokon néztem római fürdők maradványait. Néha már nem is beszélt, csak mutogatott, hogy hova álljak, mit nézzek. Persze spanyolul, bár ebbe már belejöttem. Tudok mindent... Olyan volt az egész, mintha elvarázsoltak volna, vagy egy filmbe csöppentem volna. Három órán át. A végén már csak mosolyogtam, bólogattam, erőm nem volt azt se mondani, hogy szép. Pedig az volt. A végén megpuszilt, jó utat kívánt, és elment. Csak azt sajnálta, hogy a csokoládé múzeum már bezárt, mert ott csokit is kaptam volna. (Bárhova bementünk, mindenhol kért valami kis emléket, képet nekem.)

Szóval ismét jól informált vagyok:)



csókok kedveseim, és ne ijedjetek meg a bolondoktól

Fotók:
Papageno
Zarándokmúzeum a püspöki palotában
Astorga szieszta idején
Az astorgai katedrális

Újabb őrülteket fedeztem fel

Saturday, August 06, 2005 12:49 PM

Képzeljetek, éppen pihenem ki magam a város szélén, keszülök fel a bejövetelre, amikor megérkezik Carlos, aki úgy megy, mint Speedy Gonzales, és nem láttam már vagy négy-öt napja, azt hittem, el is húzott végleg. Megörülünk egymásnak, elmeséljük, ki, hol aludt az éjszaka, fontos, nagyon fontos szempont, és elindulunk. Egyszercsak elfut mellettünk egy fiú, akivel mar napok óta menetelünk, azaz mindig egy helyre érkezünk meg. és KOCOG! Mire Carlos mondja, hogy minden város előtt az utolsó néhány kilométert lefutja. És én ezt eddig nem tudtam!

Aztán mesélnek egy svájci lányról is, aki már leért gyalog az óceán partjáig, onnan, ahonnan én indultam, most meg már visszafele gyalogol. Vele én nem találkoztam, de szerintem valós szereplője ennek a történetnek.



Valamelyik reggel éppen reggeliztem fél nyolckor, vagy kilenc kilométer után az egyik helyi bárban. Imádom ezeket a reggeliket! Olyan jó arcokkal találkozom. Szóval ülök, és iszom a kakaómat, amikor egy kedves olasz pár bevonul a helyiségbe, és a nő húzza a kis hátizsákját! Hát nem neki van igaza? Majd aznap este láttam kerekes bőröndöt is az egyik ágy alatt, na azzal már tényleg nem tudom elképzelni, hogyan lehet néhol haladni...

Szóval ma Astorga. Nagyon szép a város, már átvonultam rajta. Pontosan vágtattam Carlossal, ilyen vidáman már régen nem érkeztem varosba. Olyan meredeken kellett feljönnünk, hogy el sem hittem. Muszáj volt megőrülnöm, különben ott maradok az aljában.



Gaudit is láttam, kétnaponta egy - ezzel kiegyeznék. Hamarosan elindulok, és megvizsgálom lassabban is.

Ja, és tudjátok milyen az emeletes vízhólyag? Tudnék mutatni egyet. De nem fáj, mivel megvarrtam. Hímezni is tudok rá, most egyszerű keresztszemest választottam. De nem fáj, tehát minden rendben. Csak figyelni kell rá, nehogy elkanászosodjék.



Kérdeztétek, hányan vagyunk az úton. Változó. reggelente nyilván többen, aztán elmaradoznak az emberek. De attól is függ, hogy honnan indulunk. Ha ajánlott etapnál aludtam, akkor többen. Ha tovább mentem, akkor kevesebben. De olyan is volt, hogy 13 km-en senkivel nem találkoztam. Csak ritkán. Ma például egy elég béna helyen álltam meg átöltözni, és aki elment, mindenki megkérdezte, hogy minden rendben van-e, nem kell a segítség. Lehet, hogy kesőbb meg írok, csókok

Fotók:
Az út Astorga fele
A püspöki palota
A püspöki palota - tükröződések
Ilyen táblák jelzik az út milyenségét, a látnivalókat, a kilométereket

Életemben nem figyeltem ennyit a jelekre

Friday, August 05, 2005 3:05 PM

Erika ismét okosch volt, és amikor Erika okos, akkor minimum 35 km-t gyalogol. Hát ez történt tegnap is, amikoris kb. 10-en tettük meg ezt a távot. (Nekem ugye második nap volt 30 fölött, bírom, de azért ilyen nincs a javasolt útvonalban.) Szóval számolgattam, és nem tudtam eldönteni, hogy bemenjek-e tegnap Leonba, vagy osszam ketté az utat, ami viszont azt jelentette volna, hogy az óceán úszik. Végül így sikeredett. Amikor beestem az albergebe, sok régi (legalább három-négy napja nem látott) ismerőssel találkoztam.



Mindenki nagyon aranyos volt, a nyakamba ugrottak, és amikor kiderült, hogy honnan jövök, a spanyol fiúk csodás asztalt terítettek, borral, desszerttel, gyümölccsel. (Lehet azért ilyen jó ez a Camino, mert nem józan az ember???:))Este pedig a svájciak etettek meg.

Aztán kis pihenés után elindultam spanyol nyelvű városnézésre a spanyolokkal. Mindent megértettem, de nagyon kellett koncentrálnom. Leon gyönyörű, a katedrálisa lélegzetelállító. Gaudit is láttam! Milliónyi terecske, nagy élet, szűk utcák, parkok. Már megszoktam, hogy csak futtában nézek várost, de jó lenne egyszer kényelmesen is ellátogatni egyikbe-másikba.



Különben a Caminoban egy nagyon nehezen elviselhető rész van: amikor beérkezem a nagyobb városokba, és átverekszem magam az ipari negyeden. Leonban ez is könnyebben ment, valahogy jól kitalálták, és ösvényeken bandukol az ember, nem járdán. Nagy különbség! Én meg azt szoktam játszani, hogy elképzelem, Budapesti viszonylatban hol járok. De amikor megérkezem, a központtól mindig messze, nagyon messze:) Másik trükköm, hogy a váarosok, települések előtt, vagy közvetlenül a határukban megpihenek. Azért, hogy élvezhessem a várost, amikor már benne vagyok, ne holt fáradtan csoszogjak, és várjam az alberget.

Tegnap például egy padon feküdtem kb fél órát. Mellettem állt egy busz, és csak akkor vettem észre, amikor elindult a belvárosba. Pedig emlékszem meg, hogy Pamplona előtt, azaz alig 300 km-rel korábban meg sóvárogva néztük a városi buszokat. (Lehet, hogy én ezentúl az időt km-ben fogom számolni?)

Nem írtam meg a fecskékről. (Többek között.) Életemben nem láttam még egy helyen ennyit belőlük. És olyan életvidámak! Nagyon jó hallgatni őket. Aztán ott vannak a gólyák. Templomtornyonként minimum egy, de inkább három-négy feszek. Kelepelnek ha állunk, ha menetelünk, békát keresnek. Mindig jelen vannak.



Aztán a sárga nyíl is kimaradt, ami pedig az életemet vezérli. Az utat mutatja. Mindenhol ki van festve, ezért nem tévedünk el. Ha akarjuk észrevesszük, ha nem, nem veszünk tudomást róluk. Nem hivalkodóak, nem követelőzők, de azért jelen vannak, és jó hallgatni rajuk.

Életemben nem figyeltem ennyit a jelekre, állítólag ez nagyon jó gyakorlat. A vőárosokban a nyilak mellett kagylóhéjak vannak beöntve a járdába, belefaragva a kutakba, ráragasztva a házakra. Nagyon vigyáznak a zarándokra, és ez nagyon jó érzés. Itt tulajdonkeppen az a jó, hogy mindenki a legfontosabb peregrino/peregrina a saját maga és a többiek számára is. És így senkinek nem lehet hiányérzete. Szeretetből legalább.

Most Sant Martin del Caminoban vagyok, egyes térképek szerint már nincs hátra 300 km sem. Pedig arra is emlékszem, amikor még az is elérhetetlennek tűnt, hogy ötszáz alá jussunk. Ma is túljöttem négy kilométerrel, és tovább is bírtam volna, de nem akartam játszani a lábaim jóindulatával. Holnap úgysem akarok Astorgánál tovább jutni. Hamar bent leszek a városban, picivel több idő jut rá.



Ja, tegnap bencések által fenntartott albergeben aludtunk, az első volt, ahol el voltunk különítve a fiuktól. Már-már vicces volt ez a figyelmesség.

Ma találtam egy Bibliát. Nagyon örültem neki, mert napok óta azon elmélkedtem, hogy kellene egy az útra. Aztán bementem egy albergebe, hogy vizet vegyek magamnak, és ott volt a polcon a magyarnyelvű Újszövetség. (Szinte mindenhol vannak polcok, ahol ott lehet hagyni a fölösleges dolgokat, vagy oda teszik a talált tárgyakat is. és onnan azt veszel le, amire szükséged van, és persze ott hagyod a túl nehéz cuccaidat.)

Valami mindig kimarad

Kezd ismét dombosodni-hegyesedni a táj. Lassan kibandukolok Leon tartományból, következik Galicia.

És még csak annyi: olyan vagyok mint a borsószem királykisasszony, minden porszemet megérzek, bárhány réteg is van közöttünk. A nadrágom zseben a varrás sért. Ha kibontom, szétesik a nadrág. Akkor meg hogy nézek ki? Vicces nagyon. Az övtáska pántja. Azt sem nagyon lehet eltávolítani:) Ja: és én nem nézek ki rosszul. Az emberek lába általában leginkább pólyához hasonlít. Reggel és este bánatos arccal kötözgetik órákon át. De mennek rendületlenül!

csókhegyek

Fotók:
Gólyák mindenütt
Leon - délutáni szieszta
Leon - katedrális
Ezekről a táblákról derül ki, hogy egy-egy település mennyire felszerelt
Leon - Gaudi

Alfában gyalogoltam

Wednesday, August 03, 2005 4:40 PM

Alfában tettem meg ma 32 km nagyrészét. Azt hiszem, mert nem tudom hogy, de végül megérkeztem nem tudom hova - na jó, El Burgo Ranero-ba - és az utolsó előtti ágy az enyém lett. Persze az utánam érkezőket sem rúgjak ki, ha nekik jo, alhatnak a földön. Mert az albergek nekünk, miattunk vannak, és ezért igyekeznek mindenki kedvébe járni. Nagyon jól ki van találva ez a rendszer!

Ma végleg elhagytam a magyarjaimat. Kicsit későn indultam, 7-kor, mivel az este kialakult egy spontán mulatozás, és nem maradhattam ki belőle:) Persze ennek is meglett a böjtje. Nem volt erőm felkelni meg fel hatkor sem.

Az úton persze néha figyeltem, és nem tudom, hogy itt hogyan működik a természet, de például meg mindig árulnak cseresznyét, és néhol virágzik az akác! Meg mindig lapos a táj, nagyreszt utak mellett haladtam, tettem egyik lábam a másik után. De Leon után ismét hegyek következnek!



Ma kicsit átvariálom az etapjaimat, mivel a papír szerint lennének 37 km-es szakaszok is, de az már tényleg sok. Amikor előtte is 30-at gyalogol az ember. Meg nem tudom hogy, de tényleg egy nappal jobban állok, mint azt terveztem. Nem értem, hol siettem el a dolgot:) Akkor is alfában lettem volna? Bár azt írtam, hogy az idő néha nem úgy telik, mint ahogy azt megszoktuk.

Most elég fáradt vagyok, örülök, hogy egyelőre nem kell beszélnem, bár ez biztosan nem sokáig lesz így. Várom, hogy nyisson a bolt, 5-ig szieszta. Aztán ennem kell, mert kell az energia. Holnapra, meg a következő időszakra.

Fotók:
Szent Jakab szobor
A kagyló és a nyíl - eltévedni nem lehet

Mindenkiért mentem néhány lépést

Tuesday, August 02, 2005 4:05 PM

Leveleim csupán amiatt csappantak meg, mert nincs internet. Azaz ott nincs, ahol én járok.

Amíg nem felejtem el: Terradillos des templariosban vagyok, még 367,4 km van hátra. No, meg hegyek. És nem egészen két hét. Újdonságok: nem fáj a lábam. Annyira furcsa érzés, hogy el sem tudom mondani. A nap végére, vagyis mire megérkezem, nem sajog a talpam, nincs izomlázam, és a térdem is csak kicsit durvul be, ha nem teszem fel valamire. Nagyon jó érzés ez, mivel közben sok kedves ember kiesett a menetből a vízhólyagok és egyebek miatt. Én viszont felgyorsultam elég rendesen, néha már fékeznem kell magam.

Szóval, ha mégsem mennek haza, csak azért lesz, mert inkább gyalogolok. És továbbra is érdekesek, a gondolatok, amelyek jönnek és mennek, kínoznak, vagy örömöt okoznak... Tegnap nagyon untam, elegem volt, aztán megérkeztünk az albergebe, ettem végre zöldséget (hétvége lévén csak tortillával táplálkoztam, és hiányzott a vitamin), és emberül éreztem magam. Igaz, az is hozzájárult ehhez, hogy megnéztem a kirakatban a gyűrűket, meg amíg vártam, hogy írjak át CD-re a képeimet, megszagoltam két parfümöt. Muszáj volt. Aztán vettem bort, kiültem a sarokra, és aki érkezett fáradtan, sántítva, azt megkínáltam. Roza, a spanyol lány, meg este is üvöltözött, ahányszor meglátott: hogy Ungria, Ungria.



A táj kezd ismét hegyesedni, tegnap nem tudtam eldönteni, hogy délibábot látok, vagy valóban hegyeket, ma már biztos vagyok benne, hogy az utóbbiak. Nincs melegem, sőt fázom. Lehet, hogy itt Spanyolországban fogok megfagyni, augusztusban. Találkoztunk valami magyarokkal vagy két nappal ezelőtt, ők kánikuláról meséltek, meg arról, hogy alig tudtak menni. Nekem akkor volt kellemesen meleg. Mostanában nagyon hidegek a reggelek, a sebész cérnakesztyű nagyon jól jön. (Ebből is két párat hoztam, a másikat elajándékoztam. Duplán jó.) Szóval a leégés, amitől féltem, nem fenyeget:)
Ismét előkerült a két gyógyászom, sőt a magyar csapat gyarapodott két taggal, akik tegnap érkeztek. Most még együtt vagyunk, szegények nagyon kivannak. Elég mulatságos, hogy miket hoztak magukkal, de egyelőre nem akarnak megválni semmitől, inkább cipelik a 25 kilós zsákokat. (Az együtt levés azt jelenti, hogy az albergeben találkozunk, különben egyedül megyek.)



Két nap múlva Leon, nagy város. Gaudi, meg ilyenek. és fojtogató érzések. Tényleg a lélelek szakasza ez. Ma azt játszottam, hogy mindenkiért mentem néhány lépést. Nagyon köszönöm ismét a sok levelet, ti is energiát adtok nekem!!!

csók mindenkinek

Fotók:
Terradillos des templarios szieszta idején
Dombosodik a vidék
Reggel a bárban

Repülni vittek volna

Saturday, July 30, 2005 4:50 PM

Ha jól számolom, kb három napja nem jelentkeztem. Azóta nagyon sok minden történt. Bár itt az idő is másként működik: néha megszűnik létezni, máskor meg nem úgy telik, ahogy az emberi számítások szerint szokott. Szóval a két nappal korábbi eseményekről írni olyan, mintha történelemkönyvet írnék korábbi századokról. Azért próbálkozom.

Két napja, saját okosságomból kifolyólag, 24 km helyett 37-et sikerült megtennem. Mert ugye itt kevés szabály van, amit érdemes betartani, mert kelleni nem kell, az egyik például az, hogy érdemes elérni a következő alberget. Tehát ha egy kilométert téved az ember, és nem akar visszafele menni, akkor megtörténhet, hogy nagyon sokat kell előre haladnia. Nos, ez történt. Az aznapi cél nem volt elég fárasztó, és letértem az utamról, mert a következő szállásról azt hallottam, hogy érdekes, gondoltam, megnézem. Ráadásul bevártam Alízt, és őt is rávettem, hogy gyalogoljunk még egy kicsit.

Amikor megérkeztünk a következő célhoz, ott pont előttünk két öntudatos magyar annyira csúnyán viselkedett, hogy az addig nagyon kedves hospitalero nekünk nem adta ki az üres ágyakat. És hát a következő alberge messze volt.

Mindez egy olyan nap végén, amikor reggel csoda történt. Amikor elkezdtem gyalogolni, nem fájt a térdem. És én meg annyira belejöttem, hogy gondoltam kipróbálom, a régi vagyok-e még. Elkezdtem menni, és megállás nélkül, két óra alatt legyalogoltam 12 km-t, mindenkit megelőzve. Nagyon örültem. Aztán kényelmesen megmásztam egy hegyet, nem siettem, gyönyörű volt a táj. Fújt a szél, mindenkinek üzentem vele. Ha figyeltetek, hallhattátok...



Közben változtak körülöttem az emberek. Bekopogtam a botjaimmal Burgosba, a város beengedett. Megnéztem a katedrálisát, gyönyörű. Aztán kikopogtam, és a város elengedett. Van egy varázsa annak, ahogy az élő, lüktető városon átkopog az ember. A spanyolok nagyon türelmesek a vándorral. (Azt hiszem, értem, miért nem a sekélyesedő Kárpát-medencében van az út:)) Mindenhol megállnak, nem dudálnak akkor sem, ha az út közepén haladok éppen, és a hátam mögött három autó vár. A főutakon kikerülnek, ha nincs hely a szembejövő autótól, valamelyik megáll, miénk az elsőbbség.

Aztán ma változott a táj is. Eddig a test útja volt, mától a léleké. Kilométeren keresztül csak learatott mezőkön halad az ember. Sárga minden. Azt hiszem, ha meg két órát kellett volna haladnom, minden bűnömet bevallom. Először iszonyatos düh jött rám, de rájöttem: elég vicces, hogy egy mezőre vagyok nagyon mérges. (Mások is hasonlókról számoltak be.) Aztán hányingerem lett, de üres volt a hasam.
Fojtogatott sírógörcs is, aztán éppen idejében kaptam egy korty vizet, és megérkeztem egy elvarázsolt városba. Mostantól néhány napig ilyen lesz az út. Nagyon érdekes, miket hoz ki az emberből. Azt hiszem, én ennek az ízét most kezdem igazán érezni, az eddigiek semmiségek voltak.



Egy vicces dolog: itt is mindenki eteni akart. Háborogtam, hogy miért. A spanyol fiúktól már megszoktam, de néhány napja leült mellém egy olasz, azelőtt egy héttel találkoztunk, soha nem beszéltünk, és azzal kezdte, hogy mit hozzon reggelire, és ahogy elnéztem, ez itt nem szokás ennyire. Aztán tegnap elém került egy tükör: hát ... lötyög rajtam a gatya, mint a franc. Szóval vicces. Pedig hajnali fél hatkor lekváros kenyereket zabálok kakaóval és tejjel és keksszel és süteménnyel. Egy életre elegem lesz a kakaóból. Arról nem is beszélve, hogy annyi tengeri herkentyűt megettem már, hogy a foszfortartalékom is rendben lehet.

Ismét köszönöm a leveleket. Jól esnek. Igyekszem még írni. Most nem kell fizetni érte, de sokan várnak rá. Ilyen ez.

Csók mindenkinek

Közben elmentem enni a helyi bárba. Ahol megittam az eddigi legfinomabb sangriat, ott készítettek előttem, a lelkét is beletette a báros fiú, és ez igen érződött az italon. Aztán körénk gyűlt az összes kocsmában tartózkodó ember, mint kiderült, a polgármester is. Aki azonnal felajánlotta, hogy ha visszamegyek 4 kilométert, ott van az ő kocsmája, és ott ihatok. Mondtam, hogy az nekem túl messze van, mire mondta, hogy nem gondolom, hogy gyalog mennénk. És ha akarom, repülője is van. És ezt a lehetőséget is kihagytam:)

Akartam meg írni arról,hogy az is nagyon jó, hogy a Camino nem az üzletről szól. A spanyolok, mint már írtam, szeretik, tisztelik a zarándokokat, de élik életüket, és nem belőlünk akarnak meggazdagodni.

Nincs több bár, mint amennyire nekik szükségük van, az albergek tiszták, de mostanában mindegyik adományos alapon működik, a boltok is zárva vannak a szieszta idején. Csomó kis településen nincs is bolt, ők úgy oldják meg, hogy kocsival hozzák nekik az élelmet. Tehát, ha nem vagy felkészülve, hoppon maradhatsz.

Különben itt is nagyon igaz, hogy amit hozol, azt viszel, amit adsz, azt kapsz. Szerintem nagyon jó nép a spanyol, velem már többször előfordult, hogy nem volt elég apróm, és nem fogadtak el a nagyobb pénzt, inkább olcsóbbért megkaptam, amit vásároltam. De találkoztam olyanokkal, akik szidjak őket. Nagyra vagyunk magunkkal, néha teljesen indokolatlanul. Meg az is tetszik, hogy a spanyol fiatalok nincsenek hej de nagyon eleresztve a Caminon. Sőt, igazából senki nem nagy mulatságnak fogja fel. Mindenki boltban vásárol, keresi az olcsóbb alberget, és nagyon megbecsüli amije van.



Az emberek tovább színesednek, ma délelőtt már egész nemzetközi társaságban reggeliztünk: volt ott spanyol, dán, angol, svájci, és nagyon megertjük egymást. Néha élvezem, hogy nem tudok spanyolul, mégis olyanokat magyaráznak, mint például: olyan a hegygerinc, mint a kakas taréja. Mindenki nagyon akarja, hogy értsük egymást, és így egyszerű.

Azt hiszem, most kiírtam minden olyat, ami leírható. A többit elmesélni is feladat lesz. Mert ezt nem lehet elképzelni. Mindenkinek nagyon más. Abban egyforma, hogy itt vagyunk.

Fotók:
Kanyarog az út Burgos fele
Burgosban a katedrális
A Meseta - sehol semmi
Pihenő

Mindenki sántikál, nyőg, piheg

Wednesday, July 27, 2005 2:42 PM

Képzeljetek, ma végre főztem, paradicsomos tésztát. Lecsós terveim nem nagyon valósulnak meg, mivel paprikát itt nem egyértelműen lehet kapni, és ha van is, nem olyan kis aszott tv paprika:))) A konyhák különben fel vannak szerelve, sőt, mindenki vesz valamit, ami megmarad nyersanyag, azt itt hagyja. Tésztát például szinte soha nem kell venni, de olaj, ecet, fűszerek is vannak.

Ha ezt valaki látná, hogy néz ki a csapat, amikor megérkezik egy-egy albergebe, hasára csapna, és úgy nevetne. Mindenki sántikál, nyőg, piheg. Én sem értem, ilyen lábakkal hogyan lehet másnap is elindulni.

Mint ahogy azt sem, hogy mások sokkal nagyobb ragtapaszokkal miért tudnak gyorsabban haladni nálam. Nem mintha bárhova sietnék, csak... A lábkenőcs-gyártó cégeknek hogyan nem jutott meg eszükbe legyártani valami spéci Caminosat? Itt aztán lenne kereslet. Mindent a lábunkra kenünk, naponta háromszor minimum.



Azon is elmélkedtem, hogy tulajdonkeppen a bugyik, zoknik és fogkefe kivételével mindent otthon lehet hagyni, mert itt kap az ember. Amiért mégis jó, ha vannak nálunk dolgok, az, hogy tudunk adni másoknak. Itt megtanul az ember kérni és elfogadni valamint tiszta szívből adni. Nem kis dolgok ezek!

Most már ha magam mögé nézek, sem látok hegyeket. Csak dombok követik egymást. És learatott mezők. Az idő kegyes hozzánk, mert olyan igazán forró nap nem is volt. Egy kis szellő mindig fújdogál, ma határozottan erősen fújt, szemből, de azért melegen. Velünk volt. Az út elég egyhangú volt, de a felhők olyan figurákat alakítottak, hogy el lehetett szórakozni.



Képzeljetek, nincs kivel boroznom. Elég hihetetlen lehet, hogy itt én vagyok a nagy iszákos. Lassan oda jutok, hogy naponta egymagam megiszom egy palackkal, mert mégsem hagyhatom ott.

Ma Beloroban vagyok, vagy egy nagyon hasonló nevű helyen:) és már ezeket az embereket is el kell hagyni, mert ma, amikor megérkeztem, túlságosan szívélyesen üdvözöltek, mint régi ismerőst. Újabb csapatot kell keresnem. És félreértés ne essék, végig fogok menni, csak eddig az agyammal tudtam, tegnap éreztem is. Különben meg nem olyan egyszerű ez! Tegnap ismét összefutottam a gyógytornásszal, azzal biztatott, hogy valaha majd tudok rendesen lepcsőre menni, és nem kell mindig hordanom a térdvédőt. Pedig már megszoktam, meg aztán a nyáron muszáj lesz, mivel alatta nem barnul. Hát elég érdekesen vagyok csíkos...

Csók mindenkinek

Fotók:
Furcsán vagyok csíkos
Esti lábkezelés
Már csak dombokat látok

A világ legjobb érzése

K 2005. 07. 26. 16:31

Sziasztok kedveseim!

Annyi már a történet, hogy ha akarnám se tudnám leírni őket. Néhány apróság...

A szállásokról tudni kell, hogy egy a cél: minden apró helyet a legoptimálisabban kihasználni. Emeletes ágyak, egymás mellett sok-sok, illetve hát attól függően, hogy mekkora a tér. Van, ahol egy nagy térben vagyunk 100-an, máshol kisebb szobákban elosztva. Tehát majdnem minden este adódik egy ágyastárs is, mivel kettesével vannak összetolva az ágyak. Tegnapelőtt este éppen készültem bedugni a füldugót, amikor megérkezett egy kétméteres spanyol alakjában az aznapi szomszédom. (A füldugó külön történet, lehet, hogy azt most nem ismeritek meg.) Lefekszik, és mint a rossz filmekben: kommunikálni szeretne. Mutatja, megmondja is, hogy a szemben szomszédok tévéznek, és hi-hi, mi is tévézhetünk. Mondom igen, hi-hi. Pasi felbátorodik, mondja, hogy ő Fernando, én? Mondom. Nem hagyja abba, én közben mindig megpróbálom bedugni a fülem, de ő megszólal. Szóval, hogy ő Madrid, hát én? Egészen addig, míg mondja, hogy ő telefonos-informatikus, vagy mi a szösz, hát én? Annyira fáradt voltam, hogy nem jutott eszembe spanyolul, angolul ő nem tudott, gondoltam előveszem a spanyol nyelvleckémet, mivel Ági ezt nekem gondosan felírta. Fel is olvasom neki, hogy periodista vagyok, mire kérdi, hogy mi az. Gondoltam oda adom, azzal nagyon jól ellesz, én alszom. Szórakozzon azon, hogy paradicsom, meg hol az állomás. Elkezdi olvasni, egyszer csak elkezd iszonyatosan nevetni. (Ja, mindezt halkan, mert villanyoltás után voltunk...) Nézem, hogy mit talált olyan mulatságosnak?! Hát én megfeledkeztem arról, hogy Ági mindent felírtál. Gyakorlatilag egy adatlapot nyújtottam át neki: honnan jövök, hány eves vagyok, stb, stb, egészen addig a kérdésig, hogy van pasid? Na, itt kezdett el nevetni nagyon. (Ági ugyanis fel akart készíteni a közvetlen spanyolokra.) Lányos zavaromban azt mondtam, hogy van, de ez hatott:)

Tegnap már minden spanyol tudta, hogy van egy lista, de jól szórakoztunk.
Különben a tegnapi nap rettenetesen kezdődött. Sokszor gondoltam gyaloglás közben arra, hogy még olyan sok van hátra, hogy nem jutok a végére, tehát most kellene feladni. Fájt a talpam, a gondolataim zavartak, nem haladtam. Későn értünk be nagyon Najera-ba, Alízzal kettesben, és amikor megérkeztünk kb egy órán át csak vihogtunk iszonyatosan koszosan fekve az ágyon. Aztán Alíz nagyon csúnya vízhólyagjaira próbáltunk valamit kérni, mire a szállást fenntartó nő (ismét külön történet lenne...) elkísért a gyógyszertárba. Mivel még zárva volt, meghívott egy italra. Egy angyallal találkoztunk.



Visszamentunk a szállásra, útközben ettünk valamit, mert bolt nem volt nyitva, mivel Szent Jakab napja volt, és az ország ünnepelt. Aludtunk, én először amióta úton vagyok. Aztán nyolctól elmentünk misére. Nagyon jót tett a lelkemnek, meg különben is érdekesek a spanyol misék (harmadik meg nem írt történet...). Utána vissza a szállásra, ahol nagy ünnepség volt. Profi táncosok táncoltak nekünk, majd megterítettek, folyt a bor, és az összes spanyol körülugrált bennünket, magyar lányokat. Nagyon vicces volt. Rólam már mindent tudtak ugye... Kézzel lábbal magyaráztunk egymásnak. Meg táncoltunk is. És mára meg elmúlt minden fájdalom, vidáman futottam ismét nagyon jó időt. Vannak itt csodák, az biztos. Ja, és a legfontosabb: amióta elindultam, először éreztem azt, hogy végig fogok menni, sőt, örömmel teszem meg az utat.

Gyűlnek az ímélcímek is, színesedik, cserélődik a társaság. és ez így van jól, bár az első körért fájt a szívem, de jöttek helyette más, szintén nagyon jó emberek.



Kérdések:
Miért tűnik hihetetlennek a spanyolok számára, hogy nem beszélünk spanyolul? Nagyon aranyosak, de mondják, mondják, és hát annyira nem tanultam meg...

Különben legújabb identitásom: peregrina vagyok, címem: alberge.

Ja: és mazsolák vendégkönyvből (magyar természetesen)

Hali!
Kedves barátom, hogy érzed magad? XY
Hali!
Jól, de nem vagyok a barátod. XZ

Persze meg volt a fejembe leírandó történet, de most nem jut eszembe. Nagyon érdekes, hogy milyen gondolatok bukkannak ki. Vagy ki hogyan járja az utat, az útját. A spanyoloktól kérdeztük, ők is hasonlóan mint mi, a tájért, az emberekért, a spirituális részéért vannak itt.

Akinek egyszer is eszébe jutott, hogy eljöjjön ide, tegye meg! Köszönöm mindenkinek a leveleket, most nincs már időm egyenként reagálni rájuk, de elolvastam őket. Ha ismét össze-vissza írtam, bocsánat, tudjátok, az idő.



Ja: és a világ legjobb érzése meglátni egy templomtornyot! Egy dolog übereli: azt a tornyot látni meg, ami az aznapi utunk végét jelenti. Nagyon átértékelődnek a dolgok.

csók mindenkinek

A térdem bírja, rajta van a nagyon elegáns szorító, de ennyi bajom legyen.
Viszont: a zsák oldalsó pántjától az oldalamon is lettek pici vízhólyagok. Nagyon érdekes, hogy a test hogyan reagál. De az nem fáj, csak sebesedik:)))

Csók!

Fotók:
A Szent Jakab napi ünnepi asztal - a város terítette a zarándokoknak
Az esti mulatság, középen a kétméteres spanyol
Reggeli fények
A kivezető út Najerából

Mindenről kiderül, hogy elérhető

Sunday, July 24, 2005 6:30 PM

Írtam egy egész oldalt, és eltűnt. és még nem láttam ezt a várost, tehát nem tudom leírni ismét. Pedig vicces volt:)))

Logornoban vagyok, állítólag innen 539 kilométer. Semmiség, simán legyalogolom.

Viszont az nem igaz, hogy az izomlázra rádolgozva, elmúlik. Vagy mikor? Mert ha valaki, én most elég becsületesen rádolgozom naponta. Ma kb.22 kilométert mentem, amikor megérkeztem a szállásra, és megkérdeztek, hogy honnan indultam, nem is emlékeztem rá. Olyan messze volt az a hat óra! A terep meg ismét változó, és akkor nagyon finom voltam és nőies! Hihetetlen miken nem kell átvergődni! Mindenről, ami nagyon messzinek és elérhetetlennek tűnik, kiderül, hogy elérhető, sőt, át is kell kelni rajta! És a nagyvárosok bekerítése sem semmiség, mert ugye a gyárak, stb... De persze gyönyörű, és így jó ez.



Minden nap otthont váltok. Nagyon befogadóak a városok. Hiába van három bugyikám meg zoknim, ha van 29 otthonom mostanság. Valahogy olyanok ezek a városok...

Most megyek vacsorázni és borozni. Mert vasárnap van, meg kell adni neki, ami az övé.

Csók! (A többi vicceset legközelebb.)

A székelyek itt is jártak. Be is írtak a vendégkönyvbe:
"A csíki székelyek ide is eljutottak. Az Aragon úton jöttek, bar hajdanán a Vereczkei szorosan jöttek be a gőgös Európába. Mostanában is inkább a Mária fele vezető utat kellene keresni, és akkor eljutnának a sekélyesedő Kárpát-medencébe."

Valami hasonló, de ezt meg muszáj volt leírnom. Gondoltam majd oda is elgyalogolok. Ha már sekélyesedik:)
csók

Fotó:
Logronoban ilyen kovácsoltvas kagylók jelzik az utat
Minden elérhető

A botom az egyik legnagyszerűbb kellékem

Szo 2005. 07. 23. 22:41
Nem lehet kiszámítani, mennyit enged írni, most például 16 percet. Szóval már történnek olyan dolgok, amiket nem lehet leírni. Majd meglátom, elmesélni mennyire. Csodák.

Miközben az életünk meglehetősen egyszerű: hajnali ötkor kelünk, hat körül elindulunk. Még mindig sok az olyan ember, akivel együtt indultunk, és ez nagyon jó. Van egy kedvenc olasz bácsim, ő mindig kiabál, ha meglát, hogy Ciao, bella! A normandiai francia ő talpig úriember, aggódva figyeli a térdem, és mondja, hogy nagyszerű - valamilyen nyelven. Az őrült spanyol viszont folyamatosan magyaráz spanyolul a többieknek, miközben hevesen mutatgat rám, és fogalmam nincs, miket mond. Miután tisztáztuk, hogy nem éhes, hanem magyar vagyok, azóta meg lelkesebb. Különben nincs is szükség közös nyelvre, az olaszok úgyis megértetik magukat. A németekkel, angolokkal, angolul tudókkal, illetve a spanyolokkal kommunikálunk ahogy érjük.

Furcsa, de vicces emberek vannak itt. A két japán például a legnagyobb melegben esernyővel sántikál. (Vagy ezt már írtam) De van olyan fiú, aki hozott hálóköpenyt. Hány kilós lehet az ő zsákja...

Szóval elindulunk hatkor, és megyünk. Kilencig minden rendben, akkor kezd melegedni. De mi csak megyünk tovább. Ki-ki a saját tempója szerint. Aztán valamikor dél és kettő között megérkezünk valahova. Holtfáradtan sorba állunk az ágyért, majd várjuk az öt órát, hogy kinyisson a bolt. Este naplóírás, városnézés, majd igyekvés haza, mert 10-kor zár a zarándokszállás. Minden esetre, ezután vállalok rendezgetést hajnali öt és hat között kizárólag sötétben, halkan. Viszont lepjetek meg valami olyan géppel, amin 6 és 8 között úgy tehetek, mintha másznék folyamatosan:))) Ja, és ezután az öltözködéshez behívom a szomszédokat. Vicces, hogy mennyire immunissá váltam. Ott vetkőzünk, öltözünk, élünk, ahol érjük.



A térdem jól van, de valamimet mindig érzem. Én a hős. De tanulom magamat legalább. A városok gyönyörűek. Nagyon élvezem, amikor délután, este elindulok, miközben olyan fáradt vagyok, hogy elmondani nem tudom.

Barnaságom vicces. A botom az egyik legnagyszerűbb kellékem!!! csók mindenkinek, köszönöm a leveleket.

Fotók:
Lábnyomok a homokban
Délutáni szieszta

Kiesünk az időből

Thursday, July 21, 2005 4:41 PM
Nos, az a jó, hogy nem tudom soha, még mi következik. Különben feladná az ember, azt hiszem, ezzel nem csak én vagyok így. Viszont nap mint nap csak belevágni a nagy ismeretlenbe, az egészen más.

Különben jól ki van ez találva. Első napról lehet tudni, hogy iszonyatosan nehéz. De ebbe belevág az ember, mivel hajtja az akármi. És még nem fáradt, stb. Aztán megérkezik Roncesvallesbe, ahol nincs semmi látnivaló, az egész település hat ház, tehát ahogy kinyit a szállás lefeküdhet aludni. Másnap reggel korán elkezdődik a szöszölés, de az emberek már nehezebben szállnak le az ágyakról, és a földön úgy járnak, mintha valamit éjszaka becsempésztek volna a lábuk közé.

Keservesen elindulnak egy viszonylag egyenes úton, és igyekeznek úgy facsavarni a lábaikat, hogy ne fájjon a járás. Az út később egyre durvul, a járások egyre tekerednek. Amikor végre megérkeznek a szállásra, már mindenük fáj, ott is, ahol nem is gondolták volna, hogy izmuk is van. Harmadik nap folytatódik, akkor viszont következik Pamplona, ami annyira gyönyörű, hogy mindent elfeledünk. (Persze nálam ez másként működött: én első nap megnáthásodtam - várható volt, tehát elkezdtem kúrálni magam fokhagymával, mert hoztam, meg a gyógyszereimmel. Dupla haszon: ezen túlvagyok, és a legnehezebb gyógyszerek elfogytak. Aztán ugye jött a térdfájás, tehát én nem is éreztem, hogy izomlázam lenne. És a messze legkönnyebb és legpraktikusabb tartalmú zsákom felsértette a vállam, a csontomra nőtt két púp. Mást nem kell bevallanom, és ma ismét tudtam mozogni úgy, hogy nem sziszegtem minden lépésnél.)



Az is furcsa, hogy mi számit leghasznosabb dolognak. Átértékelődnek itt valahogy. (Most az jutott eszembe., hogy ha mindent leírok, nem lesz mit mesélni.) Szóval a varrókészlet, meg a polifoam, mert ez utóbbiból mindenfélét ki lehet vágni, és pótolni vele a húst a vállamról, meg ilyeneket.

Különben nagyon vidám csapatot alkotunk - mikor kivel – én folyamatosan nevetek. Sokszor a nyomorunkon, de azon olyan jóízűen! Most a boltok nyitására várok, ilyenkor mindenfele tudatformáló szer használata nélkül úgy lődörög mindenki, mintha beszívott volna. Valahogy kiesünk az időből.

A spanyolok iszonyatosan türelmesek a zarándokokkal, mindenhol megadják az előnyt, legyen az legforgalmasabb útszakasz vagy körforgalom. Arra még nem jöttem rá, hogy mit gondolnak rólunk. A vándorló népek nagyon sokszínűek. A legkülönbözőbb korúak, sok az olasz, spanyol, francia. Amikor meghallják, hogy magyar vagyok, mindenki vigyorogni kezd. Van két japán is, ők ma fekete esőernyővel védekeztek a nap ellen. De mosolyogva!



Ági! Azt hogy kell megkérdezni, hogy hol vagyok? Mert sok helyen nincs települést jelző tábla, és fogalmam nincs. Azt sem tudom eldönteni, hogy mi a jobb: ha van, vagy ha nincs kilométer-jelzés. Mert ha van, úgysem reális, ha nincs, akkor fogalmam nincs, hol járhatok. Na csók mindenkinek.

Fotók:
Elképzelhetetlennek tűnt, hogy a szélmalmokig fel kell másznunk
Ezek a települések erőt adtak
Utóbb derült ki, Dél-Amerikából jöttek

Ezt nem lehet elmesélni...

Sze 2005. 07. 20. 23:14
Az a legnagyobb bajom, hogy ezt nem lehet elmesélni. Nem tudom városi ésszel, városi észnek megmagyarázni, miért indultam el a harmadik nap is jókedvvel, miközben a térdem úgy bedurrant, hogy lépni alig tudok. De végigmásztam 26 kilométert. Szóval itt valami átáll az agyban. Otthon ettől rosszul lesz az ember, és fekszik, itt valami beindul, elkezd hinni akármiben, és erőre kap. Imádkozik – jó volt otthon átismételni az Üdvözlégyet.

Első nap különben időben biztosan első voltam, jól haladtam. Tévedtem, nem 1600 métert kellett mászni, csak 1280-at, 27 kilométer alatt. Szerencsére az idő nekünk kedvezett, a nap nem sütött, inkább felhőben jártunk.

Attól senki ne féljen, hogy egyedül vagyok, néha már menekülök az emberektől.
Francia életkép: Lengyel fiúk köhögnek a román "hand made" szilvapálinkától egy párizsi kollégiumban két erdélyi - egy román fiú és egy magyar lány társaságában - akik egyébként a budapesti reptéren ismerkedtek össze. Szóval kb így haladok. A térdem mellé is rendelődött egy természetgyógyász meg egy gyógytornász, jó kezekben vagyok.



Még próbálok majd írni, nem tudom csak úgy összefoglalni.

Eszem, bár harmadik napja halat, már unom. Sok gyümölcsöt, amit viszont veszek, mert a füge még itt is zöld.

A szállások jók, bár ez is relatív, mert tegnap egy tornaterem sarkának örültünk kimondhatatlanul. A mai viszont szuper.

A spanyol nyelvtudásom kitűnő, hihetetlen, hogy a supermercado, a con, a sin, a melocoton milyen hasznos szavak. Mindent megértek, és irányítok ezzel egy kisebb csapatot.

Az olaszok csodálkoznak, hogy nem tudok latinul, ha mar Romániából jövök:) és valaki tényleg mindig vigyáz rám. A táj gyönyörű, ma Pamplona, hihetetlen város.
Összefüggéstelen vagyok, de nem tudok időre írni. és mindjárt lejár.

Szóval otthon majd, de ahol lesz lehetőségem, írok még. Már 60 valahány kilométert legyalogoltam:)))

mindenkit puszilok

Fotók:
Útjelző tábla - ez még Franciaország
Szállás Roncesvallesben - estére megtelt

Egy korty víz

Ha kiderül, hogy végig gyalogoltam a Caminot, elsőként azt szokták megkérdezni, hogy megváltozott-e azóta az életem?

A kérdésre kicsit később válaszolok, és hangsúlyozom, ez az én utam volt, ezek az én tapasztalataim, mert az nagyon igaz, hogy a Caminoban csak az a közös, hogy ugyanazokat a köveket koptatják a zarándokok. Mindenki másként éli meg az utat, persze, vannak közös, vagy hasonló élmények, de két egyforma Szent Jakab út egy ember életében sincs.

Nem azért indultam el, mert csalódtam valakiben/valamiben, viszont, ha akkor nem pont úgy alakul az életem, ahogy alakult, nem veszem észre, mert éppen mással lettem volna elfoglalva. Azt azonban akkor megtanultam, ha ennyire erős a késztetés, bele kell vágni! Tehát nem gondoltam, vártam azt, hogy az út oldja meg a jövőmet, bár így utólag mégis sok minden az út hozadéka. Attól ugyanis, hogy az ember gyalogol, nem lesz semmi. Attól lesz valami, hogy mennyire engedi el az érzéseit, gondolatait, mennyire figyel magára, illetve a jelekre. Máshol is lehetne gyalogolni, sőt, ugyanezt az eredményt falat nézve is el lehet érni, csak a mai embert naponta annyi inger éri, annyi „feladata” van, hogy ennyi ideig nem tud kiszakadni a mindennapok történéseiből. A Caminon ezek nincsenek, viszont nagyon sok más élmény ér, amelyek elterelik az ember gondolatait. Kiderül, hogy egy korty víznek mekkora értéke lehet, hogy milyen nehezen kérünk, hogy mennyire lehet örülni egy matracnyi helynek egy tornaterem sarkában. Ezek az apró dolgok, örömök, megfigyelések gyűlnek-gyűlnek, és észrevétlenül alakítják az embert. Ha ezt szeretné, ha hagyja magát.

Harminc nap alatt kitisztultak a gondolataim, semmilyen hír nem jutott el hozzám, nem tudtam, hogy közben mi történt a nagyvilágban, és ettől nem dőlt össze semmi. Harminc nap alatt megismerkedtem nagyon sok, sokféle emberrel, akikkel beszélgettem, megismertem a gondolkodásmódjukat, a szokásaikat, megszerettem, és elengedtem őket. Harminc nap alatt rájöttem, hogy mennyire fölösleges bármitől félni, bármiért szenvedni, bármit görcsösen akarni, amikor kell, úgyis megkapom. Harminc nap alatt megtapasztaltam a saját lelkierőmet: néhány napig csakis ennek köszönhettem, hogy egyik szállásról eljutottam a következőig. Harminc nap alatt megtanultam figyelni másokra, megtanultam fölösleges udvariaskodások nélkül elfogadni. Harminc nap alatt megtanultam beszélgetni magammal akkor is, ha az nekem pillanatnyilag nagyon rossz.



Harminc napon túl pedig megismertem Katót és a delfineket. Kató megtanított, rávezetett arra, hogy másoknak is van szabad akarata, ami nekik pont olyan fontos, mint nekem az enyém. Arra, hogy bárkinek adhatok bármit, ha nem figyelek rá, és nem azt adom, amire neki szüksége van, mit sem nem ér az egész. Arra, hogy nehezebb helyzetekben hogyan osszam be az erőmet, honnan kerítsem elő a nyugalmamat. Arra, hogy minden nézőpont kérdése. Arra, hogy ha valami nem megy, megfordítsam a gondolatmenetet, hiszen akkor egészen más perspektívák nyílnak meg előttem. Arra, hogy nem várhatom el, hogy hozzám mindenki kedves, aranyos, jó legyen, amikor én sem vagyok mindenkivel kedves, aranyos, jó. Arra, hogy az én életem nem attól olyan , amilyen, mert a külső körülmények nem engedik másnak lenni, hanem a külső körülmények azért lesznek olyanok, mert én nem engedem őket másnak lenni.

És nem utolsósorban arra, ha valami nem úgy sikerül, ahogyan elterveztem, mindig lesz még egy lehetőségem jobban megcsinálni, és ne haragudjak annyira magamra, amikor úgy néz ki, elszúrtam a dolgokat.

Természetesen ezeket nem mindig, minden percben tudom tartani, de nagy segítség, hogy van mibe kapaszkodni, van miből meríteni. Hiszen egyre több a tapasztalatom, és ezek mind az utat igazolják.

A leveleket nem egyszerre teszem fel, hanem egy-két naponta, ahogy a javítással végzek.

Fotók:
A kagyló és a nyíl - végig kísérik a zarándokot
A Pireneusok tetején